A kedvező földrajzi adottságokkal rendelkező Óbuda, az őskor óta folyamatosan lakott terület. A Budai-hegység és a Duna folyó által ölelt térség hosszú évszázadokon át vonzotta a betelepülőket. Az I. században a Római Birodalom része lett, mint Alsó-Pannónia központja. Székhelye, Aquincum alapításával megkezdődött a település várossá fejlődése, amely az éppen 1900 évvel ezelőtt császárrá választott Hadrianus helytartósága idején volt a legjelentősebb. A Duna mellett fekvő város életében már az ókortól számottevő szerepet játszottak a bőséges, meleg vizű források által ellátott fürdők. Csak Aquincum területén (a település eredeti neve is azt jelenti, hogy „Bő víz”) eddig 23 db ilyen jellegű épületet tártak fel, de a későbbi évszázadokban is sorra épültek kiesebb-nagyobb, gyógyulást és kikapcsolódást nyújtó fürdők. A hajdani légiótáborban 48 teremből álló és 15.000 m2-en elterülő fürdő, az egyik legnagyobbnak számított Rómától északra. Óbuda a kora középkortól központi szerepet játszott, mint fejedelmi, királyi, majd királynéi központ, illetve mint káptalani prépostság magas egyházi intézményeknek is otthont adott. Fontosságát mutatja, hogy itt alapították meg az ország második egyetemét, 1395-ben. Az oszmán török hódítás idején a város csaknem teljesen elnéptelenedett, de a pusztulás egy új, termékeny korszak eljövetelét is megteremtette. Óbuda a török kiűzése után magánföldesúri birtokba került, s a Zichy család uralma idején megindult a város lendületes növekedése. A főleg németajkú és zsidó lakosság betelepítése lényegesen hozzájárult a város ipari és mezőgazdasági fejlődéséhez, amelynek eredményeként, Óbuda a XIX. század végére textil és szőlészeti, borkereskedő központtá vált. 1873-ban Budával és Pesttel egyesítve az új főváros része lett, amely végleg bekapcsolta a gazdaság, a politika és a társadalmi élet minden színterébe. Földszintes, egyszerű házaival, kanyargós utcáival sokáig megőrizte falusias képét, jellegzetes hangulatát azonban a nagyszámú kiskocsmák miliője adta. 1950-ben Óbudához csatolták Békásmegyer és Csillaghegy településeit, a hajdani mezővárosból, Budapest egy gyáripari külső kerülete lett. A XX. század második felében a városrész egy új korszakába lépett, a vályogházak helyére lakótelepek épültek, majd a rendszerváltást követően egy modern, lüktető, de múltjára büszke település képe alakult ki.