A projekt kurátora a finn művészettörténész, nemzetközi hírű kurátor Maaretta Jaukkuri.

Vízszobor

„A bölcs ember szereti a vizet.‟
Lao-Ce

A 2017-es Victor Vasarely Nemzetközi Művészeti Pályázat A Köztéri Művészetért III. pályázat témája a víz.
A víz az élet alapja, és a történelem során megszámlálhatatlan szimbolikus jelentéssel gazdagodott. Számos vallás szentnek tartja, istenek és istennők teremtőjének tekintik, az ember testét és lelkét megtisztítani hivatott rituálék és próbatételek szereplője. A víz ősi, fizikai tulajdonságai, akár médiumként, akár műtárgy alapanyagaként használják fel minden korban megihlették és foglalkoztatták a művészeket és a kultúrákat. (David Clark: Water and Art)
Budapest a vizek városa, föld alatt fakadó geotermikus forrásai a világ legnagyobb termálvizes barlangrendszerét táplálják. Az ötlet, hogy a víz legyen e program témája, tavaly ősszel fogalmazódott meg bennem egy óbudai látogatás alkalmával. Óbuda Budapest legrégebbi városrésze. Történelmi emlékekben gazdag, a római kori romoktól a központ barokk épületein át, a hatvanas és hetvenes évek panelházaiig – igen széles a skála. Óbuda utcáit járva az jutott eszembe – mennyire jelen van itt a történelem, mind látható, mind láthatatlan formában. Egyszerre mintha hemzsegni kezdtek volna körülöttem a történetek, a jelentések, a jelképek. Amikor később visszagondoltam erre az élményre, úgy éreztem, arra inspirált, hogy kapcsoljak ki, egy időre legyek önfeledt; a fizikai helyzet és a pillanat segített végiggondolni az egyéni tapasztalataimat és benyomásaimat. Így merült fel a víz, mint téma, koncepció és anyag a projekt számára. A víz jelenléte fluiditásával, a környékre gyakorolt hatásával, az időjáráshoz kötött voltával az élet alapvető tényezőit juttatja eszünkbe.
Ebben az értelemben a víz egyszerre médium és a műtárgy anyaga. Vizuális jelenléte kulcsfontosságú, de szerepét, funkcióját szabadon határozza meg a művész. Inkább azt keressük, mit képes kifejezni a víz, mennyiben járulhat hozzá a jövőnk alakításához, a jelen értelmezéséhez. A Georges Bataille-i gondolat parafrázisaként azon is elgondolkodhatunk, mi a víz „feladata”, hatása a szó szerinti jelentése mellett.
A kortárs köztudatban a víz a világ óceánjainak nagyfokú szennyezettsége miatt jelenlegi állapotában egyszerre ígéret és veszedelem. Ez esetben azonban megvizsgálhatjuk a víz különböző megjelenési formáinak kémiai, biológiai, szimbolikus és kulturális jelentését.
A víz jelenléte egyszerre kelt az emberben elemi erejű, ősi érzetet, ugyanakkor filozófiai és kulturális jelentéssel is bír. Ebben az értelemben a kérdésfeltevés a művészi szabadságra is vonatkoztatható, amely közös világfelfogásunk alakítója is.
A víz korunkkal közös jellemzőket is felmutat: cseppfolyós, a környezet erőinek hatásra változtatja alakját és összetételét. Ez esetben a hasonlóság egyben paradox is, mivel a korunk jellegzetes jegyeit hordozza, de van benne valami időtlen is. Az élet alapfeltétele, de különleges jelenléte van; gyönyörű, titokzatos és játékos.
A művészeket arra invitáljuk, hogy hozzák létre a saját víz-szobor együtteseiket vagy vízszobraikat. A víz és a művészet találkozásából többnyire szökőkutak születnek. De ennek a projektnek nem a szökőkút a témája, a vizet inkább lehetséges szobrászi médiumnak tekintjük.
A víz visszatükrözi a fényt, és áthatja azt a fajta optikai-kinetikus vizualitás, amely oly közel áll a verseny névadója, Victor Vasarely filozófiájához. Vasarely tisztában volt a befogadó szerepének súlyával a művészetben, valamint fontosnak tartotta művészet és tudomány párbeszédének és együttműködésének szükségességét, melynek eredménye az ember és a természet viszonyának megváltozása. Notes Brutes (1972) című írásában így fogalmaz: A múltban a művészet korlátozottabb képet alkotott a természetről, kizárólag az érzékszerveinkkel közvetlenül megtapasztalhatóra épített. De a tudomány megmutatta, hogy a természet ennél végtelenül hatalmasabb… Ismeretlen struktúrákba vetítjük ki magunkat. Az emberi léptéken kívül, az atomok és a csillagködök között a lélek csupán homogén hullámok sugara… Egocentrikus felfogásunknak a totális közösségi tudat irányába kell fejlődnie… Már nem statikus szemlélők, hanem dinamikus résztvevők vagyunk… (Paroles d’Artiste, Victor Vasarely, Éditions Fage, 2016)
Én magam szívesebbem nevezem közös térnek, mint közterületnek a mű által létrehozott helyet, teret. A közterület szó feltételezi, hogy valaki megszólítja az embert. A közös tér a megosztott élmények tere, ahol a szemlélő résztvevője a mű megszületése pillanatának. Ezt a gondolatot fogalmazta meg Marcel Duchamp is egyik előadásában 1957-ben: „Összegezve, a művész nem az egyetlen, aki a teremtő aktust véghezviszi: ugyanis a néző hozza létre a mű kapcsolatát a külvilággal, amennyiben a mű mélyebben fekvő tulajdonságait megfejti és értelmezi, és ezáltal létrehozza a maga hozzájárulását a teremtő folyamathoz.” (Marcel Duchamp írásai, szerk. Michel Sanouillet és Elmer Peterson, http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/duchamp.htm)
Ez a felfogás nagyon is része a kortárs művészet dinamikájának, főként abban az esetben, ha az adott mű közterületen vagy közös térben áll.
Victor Vasarely is így gondolkodott. „Sokszor elmondtam: a művészetnek a kiváltságos kevesek tulajdonából közösségi tulajdonba kell átmennie. A lényeg, hogy ezt az átmenetet technikai és esztétikai értelemben megoldjuk.” (Paroles d’Artiste)